Vasárnapi séta közben figyelmes lettem egy idős bácsira, aki szokatlanul nagy figyelmet fordított egy óriási fának, körüljárta, nézegette, csodálta, simogatta.
Néztem én is, hátha megértem érdeklődésének okát, de nem igazán láttam mást, mint egy öreg, tényleg magasra nőtt fát, aminek méltóságteljes törzse és jó pár igen vastag ága volt. Furcsa, néha megmagyarázhatatlan dolgokra képes a természet - gondoltam, mivel vegyesen, csak úgy össze-vissza helyezkedtek el a friss levelekkel teli és a korhadt ágak.
Mintha egyszerre élő és halott lenne ez a fa, de a rajta üldögélő madarakat ez nem nagyon zavarhatta, mert ültek itt is, ott is, nem tettek különbséget ág és ág között.
A bácsi meghatottan simogatta a törzset, teljesen átszellemült, láthatóan nagyon aggódott. Látva csodálkozásomat megosztotta velem a fa történetét.
Uram - mondta, - ezt a fát több, mint száz évvel ezelőtt ültették, jelen volt a nagyapám és az édesapám, ők is ott voltak azok között, akik a kicsiny fát öntözték, nevelgették, végignézték, ahogy felcseperedik. Sokan minden hétvégén elzarándokoltak ide, aztán már hétköznap is, eltöltöttek az árnyékában jó pár órát, igazából nem tudták megmondani az okát, csak azt érezték, hogy a hétvégén, ha esik, ha fúj el kell indulni, meg kell nézni, hogy hozott-e új hajtást, rendesen növekszik-e.
Mindenki egy kicsit a sajátjának érezte, óvták, szeretgették, büszkék voltak rá.
Ez az önzetlen szeretett, rajongás és odafigyelés növesztette a környék, a kerület, a város, az ország, legszebb és egyben legnagyobb fájává. Az emberek hétköznap a munkahelyen, de a családi fészekben is egyre többet beszéltek róla, hihetetlen de az életük részévé vált.
Hamar híre ment a világban, hogy itt a Népligetben van egy varázserejű fa, jöttek a Kárpát-medence minden zugából, Európa minden szegletéből és egytől egyig mindenkit megérintett valami megmagyarázhatatlan csodálatos érzés. A fa meg csak nőtt és nőtt, mintha érezte volna, hogy küldetése van, óriási lombkoronájával még a sokat látott botanikusokat és a biológia professzorait is elkápráztatta.
Eltelt több évtized, de a népszerűsége nem csökkent, a fa csak élt és virult, minden nyáron terebélyesebb koronát öltött. Nem tudtak kárt tenni benne az emberek háborúi, de még a természet viharai sem, mert a szerető gondoskodás csak egyre erősebbé tették. Pedig viharok voltak, és nagyon sokakban ébredt irigység a fa életrevalóságának láttán.
Egyre többen lettek olyan 'kertészek', akik megirigyelték a fa népszerűségét, maga a fa nem érdekelte őket, de az érzést, amit ez a fa ébresztett az emberekben, azt mindennél jobban irigyelték, voltak kertészek, akik még arra is vetemedtek, hogy a mi fánk ágait törték le és kötözték fel az ő fájukra, de a hatás elmaradt. Aztán volt olyan is, hogy senkit sem engedtek a közelébe, nem engedték gondozni, nem lehetett a nevét sem kimondani, sőt a leveleit nem is lehetett zöldnek látni, de még Fának sem nevezni.
Kivágni nem merték, de letakarták. A hatás újra elmaradt, a fa tovább élt. Az emberek nem hagyták annyiban, kijárták, hogy újra az árnyékában hűsöljenek minden hétvégén
Jó pár év eltelt és a szeretett fájuk az európai szépségversenyen is eredményes lett, és díjakkal tért haza, sőt egyes ágai magas elismerésben részesültek . A szakértők szerint kétség nem férhetett hozzá, hogy a legszebb fa ez volt, de lassan, nagyon lassan, valami mégis kikezdte ezt a Fát, valami megváltozott. Azok a fiúk, akiknek feladata volt továbbvinni az örökséget ugyan szeretgették a fát, néhanapján még meg is öntözték, de leginkább csak hűsölni akartak a lombkorona alatt.
A fa jó pár évig bírta, nem szólt, csak küzdött. Érezte a bajt, jelzett is, egyre hamarabb sárgultak el a levelei, egyre több száraz ágat kellett levágni róla, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget, hiszen évről évre kizöldült és csak ez volt a lényeg.
Aztán valakik az éj leple alatt ágakat vágtak le a fáról, hogy otthon a vázájukban is díszelegjen egy darabja, valakik megcsonkították, tán irigységből, de a fa ezek ellenére is tovább lélegzett.
Az ifjakban egyre jobban csökkent a ragaszkodás, egyre többször vélték úgy, hogy nem ad már elég árnyékot ez a fa, sokaknak már nem is a Fa számított. Sokan, egyre többen akartak csak egy fotót a Fával a háttérben. Hozzászoktak, hogy ez a Fa nagy, és erős, de azt elfelejtették, hogy az előző generációk gondoskodása miatt lett ilyen csodálatos, nem becsülték kellőképpen, rámásztak, kihasználták, élvezték, hogy ők, mint a Fa örökösei magasabbról nézhetik a világot, de volt, hogy alattuk tört le egy-egy ág, mert ugyan kívülről egészségesnek tűnt, de bizony belülről már beteg volt, nagyon is beteg.
Fiainkat figyelmeztettük, hogy eddig és ne tovább, mert ez a fa sem bír ki mindent, de nem hallgattak ránk.
Aztán elérkezett az a tavasz, amelyik akár meg is pecsételhette volna a Fa sorsát, mert soha korábban nem látott vihar érkezett, nem csak kívülről, hanem a gyökérzet felől is és alig maradtunk már olyanok, akik figyeltünk a Fa minden rezdülésére. A levelek ritkák és satnyák lettek, de a Fa szemmel láthatóan küzdött az életben maradásért. Most hírét vettük, hogy igaz, a messzeségből, de érkezik egy kertész, aki gondoz egy Fát a hazájában, egy saját Fát, ezért reménykedünk, hogy nem csak a szakértelmével, hanem szívével is hozzálát a mi Fánk megmentésének, és bár kevesen látogatjuk manapság a Fát,talán nekik nem elég zöld, de tudom, hogy sokan imádkoznak érte olyanok, akik nem tudják rendszeresen meglátogatni, de a szeretet árad a Fa felé, és nézze meg, idén újra vannak friss hajtások rajta.
Az unokámat várom, együtt járunk ide, és várjuk a kertészt minden hétvégén, de a biztonság kedvéért mi is hozunk metsző ollót.Rövidesen kiderül, hogy a mi Fánk tényleg egy csoda, maga az örökkévalóság, mondta a bácsi könnyes szemmel.
Forrás: http://www.ftcpe.hu/index.php?o=h&&aa=808&&szaa=1
